A modern kutatások egyértelműen bebizonyították azt, amit a több ezer éves ősök is tudtak, hogy a szervezet egy önszabályzó mechanizmus.

Minden élő szervezet jellemzője az alkalmazkodás képessége (adaptáció), ami azt jelenti, hogy a külső körülmények változása esetén, a saját belső működését úgy szabályozza, hogy a rendszer stabilitása fennmaradjon (homeosztázis). A jól hangolt önszabályozó rendszer nem igényel külső beállítást, a korrekcióhoz szükséges információkat önmagában hordozza.

Az élő szervezet, minden ember alkotta szerkezettől eltérően kívülről nem állítható. Nincs hol, és nincs mit beállítani.

Például az ember a szobai termosztáttal szabályozza lakása fűtését, a gépkocsik minden egyes alkatrészének működési paramétereit a gyárban előre beállítják, a hűtőszekrényben állíthatjuk, hogy milyen hideg legyen. Egyetlen élőlény sem ilyen.

Betegség akkor alakul ki, mikor a külső vagy belső kommunikációban zavar keletkezik, és a sejtek, a szövetek, a szervezet, a hibásan felfogott információk alapján dönt (rosszul) saját reakcióról.  

Biofizikai kutatások révén ismerté váltak a sejtek és a szövetek anyagcseréjét közvetlenül meghatározó, biofizikai jelátvitelen alapuló adaptációs folyamatok. Mivel az önszabályzás egyben önvizsgálatot és önkorrekciót is jelent - és mindezt egyszerre bő 75 milliárd sejtnél - a belső informatikai folyamatoknak nagyon gyorsnak és nagyon precíznek kell lenniük.

Az erre vonatkozó első tudományos publikációk már a XIX. század második felében megjelentek, a jelek pontos bemérése azonban csak évtizedekkel később vált lehetővé, és még ma is folyamatosan finomodnak az eljárások. Az 1970-es évek közepétől, nyugat-német és angol kutatásokból ismert DNS-ünknek az a jelkibocsátó és jelfogadó tevékenysége, mely mai ismereteink szerint szervezetünk fejlődésének és önszabályzásának az alapja. Amennyiben a DNS-nek ez a folyamatos aktivitása megsérül, vagyis a jelkibocsátás és jelfogadás minőségéből, precizitásából veszít, ez az egész szervezet adaptációs képességére kihat. Ez azt jelenti, hogy a 70-es évek második felétől kezdődően a bioinformatika gyökeresen megváltoztatja az addigi, durvább felbontású biokémiai élettani szemléletünket. 

Az ember csak környezetében életképes, azzal együtt. Megszoktuk, hogy van éjjel és nappal, van levegő, vizet iszunk, adott hogy milyen hőmérséklet tartományon belül tudunk élni. Bármely paraméter drasztikus változása életképtelenné teszi az embert. Ezért akár űrutazás alkalmával, akár tengeralattjárón, vagy extrém körülmények között, csak úgy tudunk túlélni, ha biztosítani tudjuk a megszokott környezeti tényezőket.

Mindezek alapján látható, hogy az egyetlen hasznos dolog, amit tehetünk, ha hagyjuk a szervezetet, hogy működtesse az önszabályzást, az önregenerációt, mi pedig megteszünk mindent, hogy az élet számára szükséges környezetet a legmegfelelőbb formában biztosítsuk.

A valóságban ez nem is olyan egyszerű, hiszen létrehoztunk egy olyan világot mellyel lassan nem vagyunk kompatibilisek, melybe lassan nem illünk bele.

Az ember genetikailag még az ősközösség szintjén van, a környezete pedig nagyságrenddel fejlettebb. Nem érjük fel sem szellemileg, sem fizikailag ezt. Hatalmas a szakadék.

Valamikor majdnem kétmillió év kellett ahhoz, hogy az első „homo” ősünk egy adott követ megmunkáljon egy másikkal, és ezt a szerszámot mindig csak ugyanarra használja, amolyan eszköz lett belőle, mellyel például csak mindig diót tört.

A második világháború után több ősközösségi szinten élő törzset fedeztek fel az Amazonas mentén. A kérdés nem az ő fejletlenségük, hanem a fejlettségünk.

Olyan ütemben fejlődtünk, hogy ezt nem tudta követni szellemiségünk, és fizikumunk.

Nem bírjuk a túlpörgős életet, az állandó stresszt. Fizikailag a szervezetnek a legegészségtelenebb az ülés, ezzel együtt a társadalom naponta több mint 10-12 órát ül. Nem bírjuk a mozgáshiányos életet. A „modern” élet vívmánya, hogy nem kell, mozogjunk. Nem bírjuk a saját magunk által létrehozott mesterséges „élelmiszereket”, lassan már alig szerezhető be igazi tápértékkel bíró élelmiszer (bio, élő, tápértékkel rendelkező).

Miközben az emberiség egy-egy járvány, vagy vírus miatt aggódik, addig a civilizációs betegségek pusztításai nagyságrenddel nagyobbak, nem is beszélve arról, hogy aki él ugyan, de a civilizációs betegségek eluralkodtak rajta, az már nem hogy nem tud teljes életet élni, hanem sokszor egyenesen nyűg számára az élet, hiszen korlátozott cselekedeteiben, életében, gondolataiban.

Magyarországon évente több mint 200.000 ember kerül kórházba túlzott, vagy nem szakszerű gyógyszerfogyasztás miatt (forrás Népszabadság).

Mi a különbség az ember és a mesterségesen létrehozott eszközök, gépek között?

Az önregeneráció.

Az emberi szervezet élete alatt állandóan képes megújulni, nap, mint nap, míg a gépi szerkezetek erre képtelenek, ezért használódnak el, ezért kopnak el,

Ha engedjük működni az önregenerációt, mellékhatásoktól mentesen, képes a szervezet saját magát meggyógyítani, így lényegesen kevesebb gyógyszer és kórházi ellátás szükséges.

Ha megpróbáljuk kívülről szabályozni a szervezetet, akkor az ellenáll, éppen ezért nem egyszerű rávenni, hogy a gyógyszeres kezelést ne ellenséges beavatkozásnak tekintse, hanem segítségnek.

Ha ez sikerül, még mindig gondot jelentenek, a külső beavatkozások okozta mellékhatások, melyek felborítják a bonyolult egyensúlyi helyzeteket.

Példa erre a kemoterápiás kezelés, mikor felvállaljuk, hogy sok egészséges sejt is elpusztul, cserébe azért, hogy a rákos sejtek megsemmisüljenek, majd a szervezet önregenerációját elősegítve az egészséges sejtek újraképződnek.

A regeneráció abban különbözik a gyógyítástól, hogy semmi köze a betegséghez. Amíg a modern gyógyítás betegségeket fedez fel, nevez el, és talál rá kezeléseket, addig az önregeneráció, önszabályzás, adaptáció, csupán megszüntet egy kibillent egyensúlyi állapotot. Kibillent egyensúlyi állapot következménye lehet számos betegség.

Ha elemezzük egy szerv működését, látjuk, hogy sejtekből áll, és ezeknek a sejteknek nagyon komoly összehangoltságára van szüksége ahhoz, hogy az illető szerv jól működjön. Például ha a máj 30%-a nem működik, akkor az már halálos, pedig 70%-a még tökéletes.

Ha egy adott szervben felborul az egyensúly, egyre nehezebben tudja ellátni a feladatát, mely kihat az összes olyan szervere, mellyel kapcsolatban áll. Egy ilyen, a kapcsolatban résztvevő másik szerv, mely lehet akár genetikailag is a szervezet gyenge pontja, szintén nem tudja ellátni a feladatát és beteget jelent, míg más szervek még valahogy kompenzálják a hiányosságokat, ideig-óráig. Látható, hogy ugyanaz a probléma más-más betegséget eredményezhet, így más-más kezelés lesz a végeredmény, ha a tünet a kezelés kiindulási pontja.

Az önregeneráció a felborult egyensúlyt igyekszik helyreállítani, a kiváltó okot szüntetvén meg.