Az élet alap építőköve a sejt. Valamikor az egysejtűekkel kezdődött az élet, és sok százmillió évig ez volt a jellemző életforma. A sejt hasonlítható egy modern városhoz. A sejtet védi egy sejthártya, akár a várfalak a régi városállamokat, a sejten belül pedig zajlik az élet. Vannak gyárak, melyek különböző termékeket állítanak elő, felhasználva a sejten kívülről vett erőforrásokat (zsír, cukor), katalizátorokat (ásványi anyagok, nyomelemek, vitaminok, aminosavak, stb.), a sejt tevékenységét irányítja a sejtmag és az abban található DNS, itt születik minden döntés, akár a városházán.

Ami még fontos, a működés eredményeképpen rengetek szemét, hulladék is keletkezik a sejten (városon) belül, melyet el kell szállítani. Amennyiben ez időben és kellő mennyiségben nem kerül elszállításra, úgy a sejt belefullad a szemétbe, hasonlóan ez történne, ha bármely modern városban egy hétig nem működne a szemét elszállítása. Sőt, a szemetet nem elég kitenni a sejten kívülre, onnan is el kell szállítani. Gondoljuk csak el, hogyan néznének ki városaink, ha a szemet csak kilöknék a város szélére.

Megfigyelve „modern” életünket, látható, hogy a sejtek nem kapják meg a kellő minőségű, és mennyiségű erőforrásokat, katalizátorokat, hiszen a táplálkozásunk alapja nem a sejtek igénye, hanem a „szokások” és az azokat kialakító marketing (ízek, színek, csomagolás, akciók, árak, stb.).

További nagy gond, hogy a sejtekből már fiatal kortól akadozik a szemét elszállítása, sőt a sejtközi állomány is hamar megtelik szeméttel, és ekkor a szervezet rendesen elsalakosodik, majd elsavasodik.

Ettől kezdve a sejt már rossz hatásfokkal működik, nap, mint nap küzd a fennmaradásért, mi mindezt egyszerűen csak civilizációs betegségnek nevezzük.

Látható, hogy „modern” betegségeink nagy része kezelhető, illetve megszüntethető egyszerűen csak a hiányállapotok csökkentésével, majd megszüntetésével. A mai tudomány már rég tudja, hogy mi szükséges a sejteknek, azonban ezek az információk legtöbbször megmaradnak tudományos cikkeknek, és kevesen alkalmazzák mindezt a napi életben.

A DNS mindent tud az életről, hatalmas információs adatbázis, a sejt születésétől magában hordozza egész életéhez szükséges mindennemű információt, önszabályzó. Hatalmas az adaptációs képessége, azaz állandóan alkalmazkodik a külső környezethez, hogy megőrizze életét.

A többsejtűek létrejöttével, mikor már a sejtek egy része nem tudott érintkezni a külvilággal, kialakult egy csodálatos kapcsolat a sejtek között, egymással kommunikáltak, szakosodtak feladatokra, és egy csodálatos szimbiózis alakult ki, egymás segítségével, egymással együttműködve éltek.

Működésük alapelve a csoportos fennmaradás, és ennek érdekében bármit megtettek, sőt feladták egyéni identitásukat, akár egy ideális társadalomban.

Elgondolkodtató, hogy az ember 70-80 milliárd sejtből áll, és sejtenként átlagosan 7.000 kémiai reakció történik másodpercenként. A két szám szorzata egy, az emberi agy számára felfoghatatlanul nagy szám, mintha a végtelenről beszélnénk. Ehhez képest az iskolákban még napjainkban is azt tanítják, hogy ezt a hihetetlen információáramlást az idegrendszer és a hormonrendszer irányítja. Tudni kell, hogy az ingerület terjedési sebessége az idegrendszerben 20 méter másodpercenként, a hormonrendszer még lassúbb, mindkettő nagyságrendekkel lassúbb, mint szükséges lenne.

Ezt a fénysebességet igénylő információáramlást az idegrendszerrel, vagy a hormonrendszerrel magyarázni olyan, mintha Budapest autóstérképével szándékoznánk eligazodni New York autóútjain.

Egyetlen emberi DNS össz hossza kb. 1 m, és olyan információsűrűség jellemzi, melyre a mai számítástechnika még csak gondolni sem mer.

A DNS ismerete átalakította az agyról alkotott elgondolásokat. A DNS tökéletesen irányítani tudja az életet, míg az agy inkább egy adattár, ahova a napi életünk, tapasztalataink, a tanult és megélt dolgok lenyomatai kerülnek, ezek alakítják további viselkedési formáinkat. Az agy inkább könyvtár, és az ember egészének viselkedését befolyásolja. A gond ott kezdődik, mikor az agy átveszi olyan funkciók vezérlését, amelyet nem kellene. Például, ha agyunk szerint táplálkozunk és nem a sejtek igényei szerint. Az agyban tárolt képet pedig a reklámok végeláthatatlan sora alakítja.

A magasan szervezett élőlények tulajdonsága, hogy az elhalt sejtek helyén újak képződnek, így lehetséges az, hogy a sok sejtből álló élőlény tovább él, mint sejtjei.

Ha a sejtek jól, összhangban működnek és megkapnak mindennemű, számukra fontos erőforrást, akkor nem létezik betegség.

A sejtek pusztulása, majd újjászületése eredményezi a regenerációt, az újjászületést.

A sejtnek tudata van, tudja hogy miért él, feláldozza saját identitását a közösség, illetve a sejthalál úgy történik, hogy maga a sejt dönti el, hogy elpusztul, azért, hogy helyet adjon egy fiatal, egészségesebb, a szervezet számára értékesebb sejtnek. Ezért is mondják, hogy bármelyik sejtünknek nagyságrendekkel magasabb a tudata, mint nekünk embereknek, hiszen ki az az ember, aki eldönti, hogy meghal, csak azért, hogy helyette egy egészségesebb, a társadalom számára értékesebb ember születhessen. Az sem igazán jellemző, hogy lemondanák bármiről csak azért, hogy a közösségnek jobb legyen.

A születő új sejt hordozza az előző információit, jellegzetességeit, ezért van az, hogy bárki, akit több éve ismerünk, fizikailag már nem ugyanaz, de mégis felismerjük. Egy-két év alatt az emberi sejtek nagy része kicserélődik, ez másodpercenként több ezer sejt halálát és születését jelenti.

Mivel a sejt az élet alapja, nem is kérdés az, hogy hogyan éljünk. Úgy, hogy sejtjeink jól érezzék magukat, hagyni kell őket, hogy tegyék a dolgukat. Ez azt jelenti, azt kell ennünk, ami a sejtenek jó, ezzel gyökeresen ellentétes a mai táplálkozás, a stressz, mely megnehezíti a sejt-sejt közötti precíz és bonyolult kapcsolatot, illetve modern életvitelünk erősen fékezi az önregenerációs folyamatokat, mert nincs idő kikapcsolódni, pihenni.